Orlabunda regéi 2.

Mióta az ősközösségi társadalom felbomlott, valamilyen kiválasztódás folytán mindig akadt jelentkező, aki kikiáltsa magát vezetőnek és ezzel együtt minél több kiváltságot bezsebeljen. Viszont mindig akadt olyan, akinek ez nem tetszett és mivel sokaknak nem tetszett, ezért tömegeket tudott maga mellé állítani. Elűzték, kivégezték az addigi hatalommal rendelkezőket, utána pedig ugyan úgy folytatódott (és folytatódik) az elnyomás, kizsákmányolás, mint korábban, csak más szereplőkkel.

De most nem erről szól a történetünk.

Történt egyszer, hogy a nagy birodalomban ismét elkövetkezett egy ilyen fordulat, mely során ismételten beigazolódott, hogy a tömegek hátán egy új kiváltságos réteg veszi át a hatalmat.

Meglepődtek saját sikerük láttán. 

Álmukban nem gondolták, hogy az elkeseredett népek ennyire elvakultak, hogy nem veszik észre, mennyire tudatlanok, ostobák és tulajdonképpen nem is értenek ahhoz, amire kiválasztották őket.

De ha már mások azt mondják, hogy okos vagyok, akkor azt nekem is el kell hinnem – nyugtatták magukat, és így is tettek.

Mindenről volt véleményük, mert kellett, hogy legyen, mert ezt várták el a tágra nyílt tekintetű, csodában reménykedő hívek.

Meg is mondták mindig a tutit! Igaz, legtöbbször bebizonyosodott, hogy buta, bunkó és rosszindulatú volt a tutizás, de ez nem tűnt fel senkinek. Mert a hit ereje hatalmas.

A legfontosabb érv mindig az volt, hogy ami az Új Hatalom előtt volt, az mind rossz! Ezt sokáig bevették. Nagyon sokáig. Talán még ma is.

Orlabunda kis városállamában e jeles és nevezetes időszakban feltűnt jó pár összetartó Család, mely igazából korábban nem létezett, de a Nagy Váltás után már ősi kutyabőrt lobogtattak a kételkedők orra alá.

Sok Család volt, de az idők előre haladtával sorra elbuktak. Ki ármány révén, ki saját hülyesége folytán,  s volt aki beolvadt egy másik Családba.

Két erős család maradt csak talpon: a Fityfirittyek és a Cuculik.

Mind két klán nagyon erősnek mutatta magát, mindig mindent erőből akartak megoldani. A másik változat nem volt járható számukra, mert azzal sajnos nem igen büszkélkedhettek. (tudva levő: az ész)

A két nagy vetélytárs a nép előtt minden alkalmat megragadva  csetepatékat rendezett (panem et circenses, ahogy a művelt orosz mondaná), ha már kenyeret nem tudtak biztosítani az alantas alattvalóknak.

Mindez természetesen csak a cirkusz része volt, a háttérben nagyon békésen zajlottak az osztozkodások. Kisebb civódások mellett a második vonalas családtagok között kiosztásra került, hogy kinek mi a feladata, ki honnan szedi be a pénzt, mert a sarcolás a vérükben volt.

Orlabunda Megváltást Jelentő Időszaka előtt már működött egy kis céh, mely hozzáértő szakembereket tömörített össze. Feladatuknak tekintették, hogy a település Kisded Óvó és Elme Pallérozó intézményeit, valamint a Kulturált Szórakozást  biztosító létesítményeket a rendelkezésre álló szűkös eszközökkel fenntartsák, üzemeltessék. Sőt! Talán még fejlesszék is.

Bár már voltak látható eredményeik, az Elmúlt Sötét Idők kiszolgálójának tekintette az új hatalom a kis céh-et.

A Céh mesterei innentől kezdve folyamatos bizonyítási folyamat elé lettek állítva. Egyre csak mutatták a „remeket”, amit a Céh legényei hoztak létre, de nem volt nyugodalmuk.

Mire az egyik égbekiáltó baromságot a másik után tették nevetségesség, az „ellen” újabb és újabb harcosokat rántott elő fertelmes sötét alsógatyájából.

Például arról kellett meggyőzni az egyik elvakult, hatalmától megrészegült Vizsgálót, hogy az abakusszal történő számolás sokkal hatékonyabb, mint ha ugyan erre a célra az ujjainkat használnánk.

A látványos szellemi csatározás mellett sikerült a Céh-tagoknak megegyezniük a működtetésükre bízott intézetek vezetőivel, hogy a feladatok további jóminőségű szinten fenntartják, de mellette a megspórolt pénzecskéből felépítik a kézműves műhelyüket. (addig egy dohos pincében kellett meghúzni magukat).

Arról most nem kívánok különösebben regélni, hogy micsoda körfuttatásokon ment keresztül a történet, hány verziót, vizsgálatot kértek és kaptak az ítészek (akiknek igazából nem kellett a zsebükbe nyúlni egy kis adomány gyanánt). Hosszú évek erőfeszítése révén végül is pecsét került a menlevélre, mi szerint megépülhet a műhely.

A Céh valamennyi tagja minden időt és lehetőséget megragadott, hogy elkészüljön a rég áhított Kézművesház.

Nos, szép csendesen felépült a műhely. A Céh saját pallérja tervezte, építtette, vezényelte szervezte a munkát. Természetesen ingyen, mivel minden lehetőséget meg kellett ragadni, hogy az épület minél olcsóbb legyen. A csapat minden egyes tagja hitt a sikerben, ezért nem lankadt a lelkesedés.

Csaták dúltak, klánok hulltak, de minden család számára a fő ellenség a Céh volt továbbra is.

Izzé-porrá akarták zúzni.

Hogy miért?

Mert mint jó Céh, nem engedte a Kontárok betelepedését, munkavállalását.

Pedig az milyen jó lett volna klánok tagjainak! Hozták volna a testvéreket, rokonokat és „jópénzért” ők végezhették volna a munkát. No nem annyiért, mint a Céh, egy ici-picit többért. Mert hát az már nem önköltséges munka, nem igaz?

A városka történetében még egy fontos esemény történt ez idő tájt.

A legmagasabb kiművelt főket nevelő intézmény élére egy híres-neves professzort csábított el a Megújulás Előtti Idők akkori vezetője. A prof nehezen állt kötélnek, feltételei voltak (nahát!).

Kérte, hogy a sok évtizede lepukkadt épület legyen egy kicsit felpofozva, hogy legyen kedve az ifjoncoknak bejárni, továbbá vizuális kultúrájuk fejlődésére is hatással legyen. A többi az ő dolga, már mint, hogy a birodalom egyik legrosszabb eredményt produkáló Oskolájából rangot jelentő helyet faragjon.

Az új vezető megtette, amit ígért. A város vezetése nem.

Akkoriban a Fityfiritty család irányította települést. Addig-addig húzták az időt, míg a professzor mandátuma kitelt és mivel belefáradt az értelmetlen csatározásokba, vette tarisznyáját, és elvándorolt egy híres-neves egyetemre.

A távozás időpontjára azért a folyamatok mégis eljutottak odáig, hogy az oskola átépítési munkái megindulhattak.

Ekkor jött az újabb ármánykodás: miért is csinálná a Céh ezt a munkát? Még nem csináltak ilyen nagy volumenű építést! Ja, hogy értenek hozzá? Hogy van hozzá szakemberük? Hogy ha még sincs, akkor tudnak hozni más céhektől, olcsón?

Mikor érveiket meghallgatták a döntést hozók, ezt a választ kapták: miért gondolják, hogy az önköltséges munka a legolcsóbb? Lehet, hogy egy Mindenrevállalkozó még annál is olcsóbban elvállalja?

Ez sajnos nem kideríthető, ezt csak akkor lehetne eldönteni, ha egymás mellett, ugyan akkor ugyan azt az épületet felépítenék! Na akkor, akkor igen, el lehetne dönteni! Amúgy nem!

Végül mégis a Céh-re bízták a munkát, bár nagy csetepaté volt a Vének Tanácsában. 

A briliáns ötlet a következő volt: a Céh-nek mi adjuk a pénzt, mi határozzuk meg, hogy mikor, mennyit - mondotta volt az akkori Kiskirály. Ha nincs pénzünk, vagy másra kell, akkor nem adunk. Ezt egy családtaggal nem tehetnénk meg!

Ha meg belebuknak, akkor simán eltöröljük őket a föld színéről!

És úgy is lett!

Ahogy eltervezték, betartottak minden hol. Megkezdődött a munka, majd egy évig nem kaptak pénzt a folytatásra, trükköztek a kincstár pénzével, hogy odaadták majd visszavették, közben azt bizonygatták, hogy „de bizony az a pénz ott van, tuti, tuti!” és még sorolhatnám mi minden akadályt kellett leküzdeni, hogy a kis Céh véghez vigye feladatát.

Idő közben cseréltek a családok: a Cuculik vették át a birodalmi székhely vezetését. Sok változást nem okozott a város életében, így a Céh-t ért támadások tekintetében sem.

Újabb évek teltek el, és már körvonalazódott, hogy az isten sem mentheti meg a várost attól, hogy az oskola elkészüljön.

Összedugták a fejüket a családtagok: most akkor mi legyen? Meg kell várni, hogy befejezzék a munkát – mi erre úgy sem lennénk képesek – oszt mondva csinált ürüggyel seggbe rúgjuk őket! Persze amúgy humánus módon.

Már megkezdődött az osztozkodás is, hogy ki mit kap, ki hol lesz vezető, mi lesz a vérrel, verejtékkel felépített impozáns épülettel, stb.

Elkezdődött az ideológiai háború, amúgy előkészítés képen. Szőnyeg szélére állították a Kisded Óvók  és az Elme Pallérozók vezetőit és megkérdezték tőlük: ugye mindannyian úgy gondolják, hogy jobb lesz nekik a Céh nélkül?

 Mit lehetett erre mondani? Mindenki féltette tyúkszaros életét, ezért a kezdeti bizonytalan ellenállást felváltotta a meggyőződéses helyeslés. 

Igen sokkal jobb lesz nekünk, mert a kedves kijelölt Mindenrevállalkozók sokkal jobban fognak minket szolgálni! 

Ezt addig-addig mondogatták, míg maguk is elhitték.

Sajnos minden jó szándék ellenére a Céh elkövetett egy nagy hibát: a rábízott feladatokon kívül egyéb munkákat is elvállalt, hogy a befolyt bevételt a Kisded Óvó és Elme Pallérozó épületek rendbetételére fordíthassa.

Erre természetesen lecsaptak, mint tyúk a takonyra!

Mi az hogy vállalkozás? Egy Céh! Tűrhetetlen! Fejeket akarunk!

A Cuculi család egyik bennfentesét, akit a rokonok Keresztapának is szólítottak (miért, mindenkinek van olyan!) felkereste a Céh vezetőit, hogy egyszer és mindenkorra megértesse velük: az ő koruk lealkonyult.

A legfőbb kiütéses kérdés a következő volt: mi lesz a nyereséggel?

Nyereség? Itt olyan nincs, hiszen ez Céh! Ami bevétel befolyik, a költségek kifizetésre kerülnek, a többi megy a Céh-kasszába, a közösbe.

Jó, jó értem, de mi lesz a nyereséggel? –kérdezte mosolyogva a Nagyember.

A Céh tagjai összenéztek. Sorban megpróbálták csökkentett értelmi képességgel rendelkező üzemmódban előadni, hogy itt soha nem képződik nyereség.

Keresztapa lebiggyedt szájjal hallgatta a különböző verziókat, melyek végén mindig összegzett: Értem. De mi lesz a nyereséggel?

Hát ez körülbelül olyan volt, mint a modern kori ember: értem én hogy non-stop, de mikor nyit?

Végkövetkeztetésként az a kinyilatkoztatás történt, hogy a Királyi Kincstár pénzén nem lehet vállalkozni! Roló le!

A klánok megnyugodva hátra dőltek, elérkezett a szabad rablás időszaka.

A Céh befejezte az Oskola építését (nagy csinnadrattával pózolt ott mindenki az első sorban, akinek semmi köze nem volt az egészhez – bár ez azóta is így van), a műhelyépületét einstandolták. 

A Céh tagjainak természetesen folyamatos munkát ígértek. Csak el kellett fogadniuk. A többség talált magának helyet a Kisded Óvók és Elme Pallérozók intézeteinél (persze ettől már nem is volt olcsóbb a működésük) a többiek saját maguk kerestek maguknak munkát a birodalom területén.

A Céh mesterének is felkínáltak egy állást. Egy nála jóval hülyébb családtag lett volna a főnöke. Amikor rövid párbeszédek során kiderült, hogy csak hátrakötött kézzel dolgozhat, akkor elbúcsúzott azzal, hogy ezt ő nem vállalja.

Milyen a kommunikáció? A hivatalos kidoboltatásban már úgy szerepelt, hogy sajnálják, de a posztra nála alkalmasabb személyt találtak!

Eljött a rabló lovagok kora.

Az addig csak tűzifát szolgáltató Céh-et átnevezték, Keresztapát az élére állították és megkezdődött a harácsolás. Bekebeleztek mindent, amiből csak pénzt lehetett csinálni.

A Céh műhelye nagyon jó helynek bizonyult, belakták a klán tagok, ha menetrendszerű „családváltásra” került a sor, akkor a látványos vezetőcserét végrehajtották.

De ez már egy másik történet.